Hiába próbálom elrejteni, a felszín alatt rendesen szenvedek. Rendesen. Bár tegnap, hogy Tibi mondta, ebbõl nagy valószímûséggel szakítás lesz, ma nem is voltam olyan rosszkedvû. Sõt, kifejezetten feldobott a gondolat. Mert...miért is ne?Tibivel annyira összeillünk. Mindketten gitározunk, ugyanazokat a dolgokat szeretjük, rockerek vagyunk nagyjából...miért is ne?És amikor Attila a hülyeségeivel fárasztott, akkor döbbentem rá igazán, hogy hiába a kinézet, de nekem Tibire van szükségem. A szívemhez nõtt. Teljesen.
Pékdául, amikor Ati levitt a dunapartra, mert mentünk valahová, rögtön az ugrott be, hogy tavaly nyáron itt sétálgattunk...és annyira jó volt.Csak akkor hülye voltam, és nem tudtam igazából mire van szükségem. Egy társra, aki mindig mellettem áll, és nem egy egyéjszakás kalandra(na jó ez azért túlzás, ilyenbe úgyse mennék bele...).
És annyira furcsán érzem most magam. Nem tudom magam mellette elképzelni, de mégis. Mi történik velem? Miért vagyok ennyie bizonytalan?
És miért akarom ennyire Tibit, most ilyen hirtelen?
Annyira kérdés, és nincs válasz.
Mit tegyek?...Szerintem HappyEnd lesz a vége. Legalábbis nagyon remélem. Egyedül csak a mostani jó barátságunkat féltem.De néha megéri kockáztatni, mert sokkal többet nyerhetünk, nem?
Legalábbis remélem. 
