Hihetetlen, hogy mennyire hozzánõnek az ember szívéhez az állatok...

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én mindig is nagy állatbarát voltam- nem érdekelt, hogy bogár vagy épp egy ennivaló kiskutya, ugyanúgy tudom szeretni õket. Van bennük valami, amitõl az ember megnyugszik, örömét leli az örömükben, és segíteni akar nekik, ha éppen betegek vagy megsérültek.

És elengedni õket...az egyik legfájdalmasabb dolog. Valahogy sosem tudom feldolgozni, elengedni õket. Macskám már két napja nem jött haza. Ilyet még sosem csinált. Volt, hogy pár napra elkóborolt, de miindig hazajött. Beszökött a szomszéd kutya, és megijedt tõle, elment. És nem tudom, visszajön-e, és azt hiszem, ennél még az is jobb lenne, ha tudnám, hogy mondjuk elpusztult. De nem tudom. Fogalmam sincs, mi történt vele, miért ment el, merre járhat, szenved-e, vagy sem....és hiába várom, kiabálok utána, egyre rosszabbul vagyok, és nagyon fáj. Én már csak ilyen vagyok. Ha egy állat egyszer a szívemhez nõtt, nem tudom elereszteni. 

Chupacabra voltam.