Ma mentünk át Gödön délután, hogy elmegyünk Keszire varrónõhõz, azután pedig fogdokihoz mentünk volna vissza Szõdre.

Állunk az egyik lámpánál, erre anya mellettem elnéz balra, aztán szól nekem, hogy mi történik. 

Egy kisfiú guggolt az út szélén, nem is guggolt, inkább térdepelt, fájlalta a hasát, fogta, és keservesen sírt. A tornazsákja az út közepén volt. Valószínüleg elütötte egy autó majd otthagyta. Odarohantak hozzá az emberek, az egyik férfi telefonált már bõszen. A lámpa zöldre váltott, de ezek a dolgok annyira megtudnak viselni, majdnem elbõgtem magam a kocsiban annyira megsajnáltam azt a védtelen szegény kisfiút, és elkezdtem érte aggódni, hogy nehogy valami maradandó dolog történjen vele:S:S

Szerencsére Keszi határában voltunk, amikor elment mellettünk a mentõs. Akkor kicsit megnyugodtam. 

....

Aztán sok mindenen gondolkodtam ma. Az egész boldogságról, hogy vajon mi magunk teremtjük-e meg, vagy vannak-e külsõ környezeti hatások is, ami miatt valaki képtelen boldog lenni. Vagy tényleg csak önmagunk tehetünk a boldogságunkról? Mert akkor én egy elég szörnyû ember vagyok, és jó sokat kesergek. Mondjuk lehet változtatnom kéne magamon külsõleg, belsõleg. Valahogy le kéne vetkõznöm a gátlásaimat, nem kéne túlzottan mások, fõként T irányába, akivel a leginkább õszintének kellene lennem, mert tudom, hogy neki mindent elmondhatok, úgy szeret, ahogy vagyok, kócosan, betegen, csúnyán, mackónadrágban, de akkor se megy mindig mindent elmondanom, mert félek. Nem merem magamnak se beismerni, de félek, egyszer az érzéseim miatt fog elhagyni, vagy elege lesz az állandó hisztijeimbõl és drámáimból,( amit meg is értenék...), és vége lesz. Megun. Na, és ez az, amit én nem élnék túl. Még a szemtõl szembe hirtelen váltást is jobban viselem, mint azt, hogy valaki szépen lassan elfelejtsen....Így volt ez Mmel is, legjobb barátnõmmel, és majd beleszakadt a szívem- mert õ volt az a barátnõm, a legjobb mind közül, aki mindenkinél jobban ismert, és megbeszéltük, hogy örökké legjobb barátnõk leszünk. 10 év után, úgy tûnik ennyi volt.:/

És lehet egyszer az állandó önzõségem, meg Thiányom fogja Tt kiborítani, mert már itthon is állandóan kapok a fejemre, ha miután ittvolt, és hazament, megszólalok, hogy hajj de hiányzik...Lehet ebbõl most senki nem ért semmit, csak én, de nekem ennyi elég is. És megpróbálok nem keseregni annyit, és nem depresszióba esni, ha valami nem úgy történik, ahogy én szeretném....

De azért szerettek, ugye?