A számunk után a páholyba mentünk. Jó volt kicsit leülni, minden izgalom nélkül, fáradtan összebújni. Lent a fúvósok még tovább játszottak, most õk izgulhattak a színpadon. A kellemes félhomály valahogy mindent varázslatossá tett, ahogy a vörös kárpitos székek. Finoman Bogár mellkasára dõltem, és lehunytam a szemem. A szimfónikus zenekar basszusa a véremben lüktetett, ahogy Bogár szívdobbanásai is- a kettõ együtt kellemes harmóniát alkotott. Finoman átölelt, simogatta a derekamat, másik kezével pedig az arcomat. Hercegnõm-szólt hozzám néha, -szeretlek. Ujjaival végigsiklott az állkapocscsontomon, majd megérintette az államat, és a szájához húzott finoman. Annyira megnyugodtam, olyan békés volt minden. Úgy éreztem, minden porcikám szétfeszül ettõl a szeretettõl.
Aztán rájöttem, hogy otthagytam valamit a másik teremben, amiért vissza kellett mennünk. Kiosontunk, majd az utcán és a mûvészbejárón keresztül bementünk a terembe. Megtaláltam, amit kerestem, majd amikor kimentünk, hallottuk, ahogy a színpadon még fújják a fúvósok. Leraktam a cuccaimat, és elkezdtünk finoman lassúzni az andalító, édes dallamra. Olyan rég táncoltunk...talán sosem. Magához húzott, kezében elveszett a kezem, és csak táncoltunk, csendesen, békésen. Csak táncoltunk.
