" Lassan sétált felém. Lassan, nagyon lassan, mintha az idõ nem akart volna eltelni. A fények tompák voltak, a zene ritmusa a fülemben dobogott. Mintha csak mi ketten lettünk volna a teremben. A zenekar tovább folytatta. Mindenki ugrált, és tombolt, de én csak õt láttam. Pár hónapja láttam utoljára, és most itt áll velem szemben megint. Egyre élesebb. Szinte már érzem az illatát.

A szívem a torkomban dobog, kapar, amint meglátom a mosolyát. A mosolygós, szomorú tekintetét, amely csillog a füsttel teli szobában. Egyenesen rámnéz. A lélegzetem is elakad tõle. Hang nélkül lágyan megfogja a csuklómat, mintha törékeny lennék és apró. Magához húz. Érzem az illatát. A cigifüstöt a háttérben. Látom a borostáját. Látom az összes anyajegyet az arcán. Rámmosolyog és én rá mosolygok.

A tömeg körülöttünk õrjöng. Csápolnak és ugrálnak, vadul egymásnak. Ordítják a dalszöveget. Az énekes még jobban rákezdi, enyhén hamiskás, részeg hanggal.

Tragédiák.

Csak mi ketten vagyunk némák. Csak mi ketten tudjuk mit akarunk. Egymást. A másikat. Egy utolsó csókot, mielõtt elmegy,mielõtt végleg elhagy.

Megadom magam. Lassan hozzáérintem az ajkaimat az ajkához, õ pedig sóhajtva, epekedve csókol vissza, úgy ahogy még sosem. Majd abbahagyja és megölel, és elkezdünk lassúzni az ugráló, vad tömegben.

Tökéletes pillanat."