Nagyon sok, sokkal érdekesebb dologról akartam írni, de ki kell öntenem a sok mindent. 

Ma Tibinél voltam, és képeket nézegettünk. Régi, 2009-es képeket, amikor még csak barátok voltunk, és szinte sosem találkoztunk. És volt egy kép..amin uhh. Beleestem. Lehet, hogy más, és tök fiatalka, de iszonyú jó ránézni a képre. 2009 július. pár hónappal késõbb már barátnõje lett, akit a kép készülésekor ismert meg, de egy év múlva mi már vígan együtt voltunk. Mennyi minden megváltozik pár hónap, pár év alatt...

Ránézek a képre, és arra gondolok, mennyire iszonyúan szeretem. Már annyira, hogy szinte fizikailag fáj. Fura ezt leírni, meg kicsit ijesztõen hangzik, pedig nem vagyok az a ragaszkodós, õrülten féltékeny típus. Sõt, régen az érzéseimet se tudtam eléggé nyilvánvalóan a tudtára adni. Ha bántott valami, mindig tartogattam magamnak.De most le kellett írnom, mert mindig ezt akarom érezni, ha ránézek a képre, vagy rá. Ezt a sok emléket, a nosztagiát. Egész éjjel beszélgettünk pénteken, csomó dolgot felidéztünk- miért pont úgy alakultak a dolgok, ahogy és miért is volt ez jó.

Furcsa, hogy amikor a kép készült, rettegtem a gondolattól, hogy összejöjjünk; jó ez erõs. De féltem, hogy nem fog semmi jó kisülni belõle, és pihentettük is a dolgokat...most meg itt vagyok, és basszus, nem telt el szinte 10 óra sem, hogy utoljára láttam, és már azon agyalok, hogy mikor látom legközelebb, mert megõrülök. Ennyit a vizsgaidõszakról meg a nagy tanulásról.

Hiányzik, és nagyon imádom minden hibájával együtt. És örülök, hogy végülis együtt nõttünk fel úgymond.

És bocsi a nyáladzásért, kicsit tömény ez fél kettõkor.